1. fejezet

Sziasztok. Megérkezett az első fejezet, ami remélem tetszeni fog. Köszönöm a 3 feliratkozót, és az őszinte véleményeket. Szeretném ha ehhez a részhez leírnátok a véleményeteket, akár pozitív akár negatív legyen, és hagyjatok magatok után nyomot.

Gitta

Két nap telt el a végzetes nap óta. Azóta nem tudtam aludni sem enni. Anyám viszonylag jól viseli, és próbál erős lenni,hisz én teljesen összetörtem. A támadás után egy nappal a kórház hívott minket, hogy apám meghalt. A hír után zokogásban törtem ki, és teljesen összeroppantam. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, és folyton válaszokra vártam. Miért apámnak? Mit ártott? Apámmal mindig is kevés időt töltöttem a munkája miatt, de amikor lehetett vele voltam. De most már csak az emlék maradt róla, és a közös képek semmi más.

- Maya. - szólt be anyám az ajtón. Bejöhetek?

- Igen. - nyögtem ki alig halhatóan. Anyám bejött és leült az ágyamra. Kezében egy tál zabpehely amit felém nyújtott.
- Nem kérem. - mondtam.
- Kicsim, enned kell. Tudom nagyon nehéz neked, de ha nem eszel csak még rosszabb lesz. - nyújtotta felém a tálat, és kis vonakodás után elvettem. Maya arra gondoltam, ha nem változik a helyzet, elmehetnénk egy pszichológushoz. - vetette fel anyám az ötletet. Nem szóltam semmit, ezért csak megráztam a fejem, hogy az kizárt dolog. Én nem vagyok őrült, semmi bajom, csupán az apámat gyászolom aki meghalt, de látszik anyám könnyen túltette magát ezen.
- Lehet, hogy elsőre nem tetszik, de ott eltudnád mondani a problémádat, és könnyebben feltudnád dolgozni a tragédiát. - fojtatta még mindig lelkesedéssel.
- Én akkor sem fogok menni, és nem egy idegennek fogom elmondani a problémáimat, mert ahhoz semmi köze. - emeltem kicsit fel a hangomat. És most szeretném ha kimennél a szobámból. - mutattam az ajtó felé. Anyám egy szó nélkül kiment, gondolom nem akart még jobban felidegesíteni. Pár perc múlva az alváshiány miatt ledőltem az ágyra kicsit pihenni. 
Durranások és sikítozások hallatszottak mindenfelé. Az emberek össze vissza futkároztak, majd a tömeg közül megjelent két férfi. Felém közeledtek. Késztetést éreztem arra, hogy elrohanjak, de a lábaim a földbe gyökereztek. Nem mozdultam, és a két férfi egyre közeledett. Megfogták a kezeim, és durván ráncigálni kezdtek. Kiabálni próbáltam hátha valaki észrevesz a nagy sikítozás közben, de mintha láthatatlan lennék, senki nem figyelt rám. A két férfi akit időközben jobban is megnéztem, kiderült, hogy igen fiatalok, a húszas éveikben járhatnak. Közeledtünk egy fekete terepjáróhoz ahova berángattak nagy nehezen. A szám elé valami maszk szerűt raktak és... Következő emlékem, hogy a kocsi rázkódik és próbálok megmozdulni, ami nem megy, mert meg van kötözve a kezem és lábam. Elkezdek rángatózni, hátha ki tudnék szabadulni, de a kötél olyan erősen rám volt kötve, hogy semmi értelme nem volt tovább küszködnöm. Hirtelen a kocsi megállt. Kirángattak a kocsiból, majd egy nagy régi raktárral találtam szemben magam. Bementünk, és több folyosón át mentünk míg végre megérkeztünk oda ahol már több ember is várt minket. Ők öregebbek voltak, mint az én el rablóim. Pár percet beszéltek egymással amit én nem értettem, valószínűleg franciául váltottak egymással pár szót, majd behoztak egy férfit. A félhomályban nem teljesen rajzolódott ki, hogy ki is volt, de ahogy közelebb hozták, rájöttem, hogy az nem más, mint az Apám. Leültették egy székhez, majd egy pisztolyt tartottak hozzá, és.....
- Nee. - kiáltottam fel. Körülnéztem,de csend volt. A szobában teljes sötétség volt, gondolom már rég leszállhatott az este. Még egyszer körülnéztem, majd megnyugtattam magam, hogy ez csak egy rossz rémálom volt. Lassan felkeltem az ágyból, majd kinéztem az ablakon, hogy meg bizonyosodjak biztos nincs senki a házunknál. Miután ezzel is végeztem indultam le a konyhába, valami kajáért. Két napja nem ettem semmit, és most egyedül rávettem magamat, hogy azért valamit még is csak kell ennem. Már a lépcső felénél járhattam, amikor meghallottam anyám hangját. Megálltam és kicsit hallgatóztam. Tudom nem szép dolog, de apám halála óta minden érdekel.
- .... holnap a megszokott helyen. - ennyit hallottam, aztán anya valószínűleg letette a telefont. Én gyorsan, de még is csendesen visszamentem a szobámba. Nem akartam, hogy azt higgye hallgatóztam. Leültem az ágyamra, és azon az egy mondaton kattogott az agyam. "holnap a megszokott helyen". Ez vajon mit jelenthet? Nem tudom. Lehet, hogy pusztán csak anyám találkozik egyik barátnőjével. Igen valószínűleg. Lefeküdtem, majd megakadt a szemem egy fényképen a szekrényen. Egy családi fotó volt, ami még tavaly készült. Én voltam rajta anya és apa. A kép láttára könnyek szöktek a szemembe. Ismét eszembe jutott apa. Levettem a képet a szekrényről, majd szorosan magamhoz öleltem, miközben álomba sírtam magam.

Már korán reggel fent voltam. Nagy nehezen, de rávettem magam, arra, hogy még is elmenjek a pszichológushoz. Anya most kelt fel, és elmondtam neki az elhatározásomat. Örült neki, és nyugodtan mehetek, ugyanis ő nem mondta le. Valahogy érezte, hogy el fogok menni. Bementem a fürdőbe letusolni, és egy minimális sminket raktam magamra, hogy ne látszódjanak a kisírt szemeim, majd felvettem egy farmer rövidnadrágot, és hozzá egy inget, és már kész is voltam. Reggeliztem is elég bőven. Bepótoltam a két nap elmaradásomat, és már indultam is.
- Elvigyelek kicsim? - kérdezte anyám, miközben belekortyolt a kávéjába.
- Nem kell, inkább sétálok. - ráztam meg a fejem, majd megfogtam gördeszkám, elköszöntem anyutól, és már indultam is. Fél nyolc volt, de Washingtonban már minden ember sietett dolgozni, vagy épp indultak nyaralni. A mai idő tűrhető volt, csak pár felhő volt az égen. Gördeszkámat leraktam a földre majd egyik lábamat rátettem, a másikkal pedig hajtottam magam.

Csend volt. Csak az újságpapír hangját lehetett néha hallani, amikor a mellettem ülő férfi lapozott egyet. Ideges voltam és féltem.
- Maya Fhorst. - hallottam a nevem, és már indultam is.
- Clara. - mutatkozott be a pszichológus. Foglalj helyet. - mutatott egy székre, és én helyet is foglaltam. A nő elővett egy füzetet, amibe valamit gyorsan felfirkantott, aztán rám nézett.
- Nos Maya, apád halála után, hogy érzed magad? - tette fel az első kérdést. Nem válaszoltam. Ez a világon a leghülyébb kérdés. Hogy érzem magam? Apám halála után csak remekül érezhetem magam. Ezt a kérdést tényleg komolyan gondolta? Erre nem lehet válaszolni. Rosszul, nagyon rosszul érzem magamat, mert hiányzik.
- Maga szerint, hogy érezhetem magamat? Ki vagyok borulva, mert elvesztettem az apámat, ráadásul pont akkor amikor közeledik a szülinapom. Ezt a gördeszkát a halála napján kaptam. Azt mondta ez lett volna a szülinapi ajándékom, de arra már kitalált valami mást. És az fáj a legjobban, hogy a szülinapomon az apám soha többé nem fog részt venni, mert valami barom állat lelőtte. - adtam ki magamból, amit apám halála után eddig nem mondtam. Arcomon ismét könnyek gördültek végig. Én ezt nem csinálom tovább. Most csak még rosszabb. Nekem ezt egyedül kell feldolgoznom. Nem tud senki sem segíteni nekem ebben.
- Sajnálom, de nekem ez nem megy. - szipogtam, miközben óvatosan töröltem le a könnyeket az arcomról. Megfogtam gördeszkámat majd elhagytam az épületet. Hallottam, ahogy a nő még utánam szólt, és meg is akart állítani, de én makacsul ragaszkodtam, ahhoz, hogy elhagyjam ezt a helyet. Gördeszkámat ismét leraktam a földre, majd azzal mentem tovább a kedvenc helyemre a gördeszkapályára.

Prológus

Sziasztok. Egy újabb blog nyitotta kapuit. A blog nem teljességében, de One Direction Fanfiction. Viszont a One Direction, egyáltalán nem sztárként szerepel. Ha kíváncsi vagy a történetre tarts velem. Remélem a prológus elnyerte a tetszéseteket, és nyugodtan hagyjatok magatok után nyomot.

Gitta

Visszaemlékezés

Meleg nap volt Washingtonban. Az emberek strandoltak, vagy a szökőkutaknál hűsítették magukat. A fagyizók tele voltak emberekkel, ahogy az éttermek is. Én éppen apámmal tartottam hazafelé, az új gördeszkámmal. Apám ezt az ajándékot a szülinapomra tartogatta, viszont azt mondta arra már kitalált egy másik ötletet. Ebben az évben végeztem a középiskolában, ahol úgy ahogy, de leérettségiztem. Úgy gondoltam, ez az év elég megterhelő volt számomra ezért, egy évet kihagyok, és majd jövőre újult erővel vágok neki az egyetemnek. A szüleim a döntésemnek nem annyira örültek de később elfogadták.

- Maya. - hallottam apám kiáltását. Hátranéztem és apám egy fagylaltosnál állt, és integetett, hogy menjek oda. Gördeszkámmal odagurultam, majd választottam magamnak két gombóc fagyit.

- Ezt kérem. - mutattam rá a citromosra. Az eladó nő rakott a tölcsérre két gombócot majd nekem nyújtotta. Elvettem a fagyit, majd megköszöntem. Apám még választott magának egy epreset, majd kifizette. Én addig előre gurultam az új gördeszkámmal, közben pedig a fagylaltot ettem. Az árnyékba éppen láttam egy üres padot, gondoltam gyorsan elfoglalom, aztán majd integetek apámnak, hogy lássa nem tűntem el. Már indultam is volna amikor egy durranást hallottam. Gyorsan hátranéztem és csak sikítozó és futásnak eredt embereket láttam. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás. Apámat sehol nem láttam, ezért inkább visszafordultam, hogy megkeressem. Pár ember már egy kupacon állt, ezért gyorsan odamentem. Amit ott láttam, viszont lesokkolt. Apám feküdt ott, és a mellkasán vér csobogott. Szememből hirtelen könnyek csaptak elő, amik végigfolytak az arcomon. Leborultam apámhoz, és zokogni kezdtem. Az emberek próbáltak lefogni, és elhúzni onnan de én nem akartam, ezért ordibáltam.

- Én itt akarok maradni apámmal. - ordítottam közben pedig próbáltam kijutni az emberek karjai közül, akik továbbra is erősen fogták a kezem. Pár perc múlva már két mentőkocsi és vagy három rendőrkocsi állt meg az utcán. Engem is egy mentőkocsihoz vittek, azzal, hogy biztos sokkot kaptam, mivel a szemem láttára haldoklott apám. Engem megvizsgáltak, és próbáltak tőlem kérdezni, de nem szólaltam meg. Egyszerűen nem tudtam szóra nyitni a számat. Apámat, már amennyire láttam újraéleztették, majd berakták a mentőkocsiba és el is száguldott.
- Én apámmal akarok menni. - ejtettem ki ezt az egy mondatot, majd ismét sírni kezdtem.
- Kisasszony, sajnos azt nem lehet, nyugodjon meg minden rendben lesz. - próbált nyugtatni az egyik mentős, de látszott rajta nincs minden rendben. Hirtelen egy rendőr állt meg előttem és megkérdezte a mentőst milyen állapotban vagyok. Azt nem hallottam mit mondott, de valószínűleg velem minden rendben, mivel a rendőr megkérdezte, hogy hol lakom, mert akkor hazavisz. Én kicsit szipogva, de elmondtam a címet, majd beszálltam a rendőrautóba. Közben folyton apámon járt az eszem. Azon a pár percen amikor még minden rendben volt és beszélhettem vele. A nap ami egy átlagos napnak indult, rémálom lett számomra.